Ez a poszt most azért születik,

mert rendet kellene raknom az asztalomon.

Vagyis, inkább úgy kezdődött, hogy az utóbbi napokban – szünet volt, ugye – hihetetlen mennyiségű lakberendezési blogot olvastam. Az ésszerűség határán egy kis lépéssel túl . (Főleg például ezt, igazából jó szívvel ajánlom is, még ma sem tudok leszakadni teljesen…)

Szóval férjem meg is jegyezte, hogy ugyan miért nem kezdek én is írni valami lakberendezési témáról, hiszen úgy látszik, ez az ami most valóban érdekel…

Az első gondolatom erre az, hogy végre szeretnék már valóban azzal foglalkozni, amihez tényleg értek. Ez pedig a háziorvoslás lenne.

A valóság az, hogy a napjaimat, a szenvedélyemet most tényleg nem igazán a háziorvoslás szakmai, kommunikációs, finanszírozási, szervezetfejlesztési stb. problémái töltik ki. Sokkal inkább leköt, hogy fehérre fessem a nyolcvanas évekből ránk maradt sötétbarna lambériát, hogy szuper, és még évekig jó gyerekszobákat alakítsak ki, és hogy élhető, használható legyen az íróasztalom…

Nos, az íróasztalom. Egyrészt csoda, hogy van, és amióta megvan, szinte minden nap örülök neki. Kicsi lányom irigykedik is, hogy neki is ilyen kell, ilyen “titkos”, mert persze nem igazán turkálhat benne kedvére.

Rendet kellene tennem az íróasztalomon, de először talán el kellene döntenem, hogy mit is szolgáljon az átlátható rendszer és a szép részletek.

Praxis ügyes-bajos dolgai.

Kutatómunka, cikkírás.

Blogolás.

Lakberendezési tervek és ötletek.

Varrogatás.

Családi élet, például menütervek és szépen rendezett családi fényképek.

A végén csak leírom, hogy egy kis kényszerpihenőre készülök, már ami az intenzív háziorvosi munkát illeti. És teljesen meg vagyok ijedve, össze vagyok zavarodva.

Hogyan tovább?

 

Most van időm gondolkozni…

Most töltöm épp a kötelező háziorvosi ügyeleti napomat… amit a gyakorlatban úgy kell elképzelni, hogy ülök egy közepesen lehangoló, aprócska szobában (ágy, rajta nem túl bizalomgerjesztő ágynemű, mellette szék, és persze tv), hallgatom a szomszéd szobában ücsörgők tévézését vagy beszélgetését, és szétinternetezem az agyamat…

A legjobb pillanat arra, hogy blogot írjak.

Eddig elláttam két beteget legjobb tudásom szerint. Mindkettőnél beszorítva éreztem magam, mert nincs is jó megoldás. Igen, hát tulajdonképpen pont két olyan eset jött, amiket a legkevésbé szeretek. És olyan hihetetlen kicsi a mozgásterem…

Még le sem írtam a lényeget… Idejöttem, az ország egyetlen akkreditált ügyeleti cégének az egyik telephelyére, kizárólag azért, hogy tutor mellett tanulhassam a háziorvosi ügyeleti ellátás csínját-bínját… valahogy viszont a mai napra nem jutott orvos… Mondjuk beteg sincs nagyon, szóval úgy nagyjából rendben vagyunk.

Ilyenkor tényleg nem tudom, mi legyen. Ha már itt vagyok, én tényleg tök szívesen ellátom az erre tévedőket. Egyedül csak az amúgy is teljesen értelmetlen gyakorlat értelmetlenségét csodálom.

Mindegy. Legalább van időm gondolkozni. Először csak olvastam azt a könyvet, amit tegnap vettem (Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök), aztán persze leraktam. Korábban is így volt, hogy ügyeletben nem tudtam koncentrálni. Járkálnak, beszélgetnek, szól a tévé, csörög a telefon. És aztán bennem is ott van a készenlét érzése, nem tud kikapcsolni, hiába telnek el órák semmivel.

Szóval csak olvasgatok, és gondolkozom azon, hogy mit is kezdjek azzal a ténnyel, hogy mostanában újra meg-meg száll a deperszonalizáció.

Először még kamaszkoromban volt, hogy egyszer csak irreálissá vált minden, azt kérdeztem magamtól, hogy “tényleg én vagyok én?”, és hogy nevetséges, hogy nézek ki ezen a lukon, ami a szemem. Elég ijesztő volt.

Később örültem annak, hogy megtaláltam, hogy ez nagyjából az, amit deperszonalizációnak neveznek: nem én vagyok az egyedüli a világon, aki ilyesmiket érez, és szinte mindenkivel elő is fordul egyszer-egyszer élete korán (kamaszkorban pláne). Azt azért leírom, hogy ezt a jelenséget jellemzően tünetnek tekintjük, és hát igen: kóros tünetnek, különösen, ha gyakran visszatér, vagy sokáig eltart; és befolyásolja a minennapi életvitelt.

Én most magamban szorongás-tünetnek tekintem ezt a deperszonalizációra fogékony lelkiállapotomat, ami pár napja jellemez, mert

  • volt a hétvégén érzelmileg megterhelő esemény (még ha pozitív is)
  • folyamatosan bizonytalan vagyok abban, hogy a helyemen vagyok-e a hivatásomban
  • folyamatosan szenvedek a rezidensi léttől: az állandó munkahelyváltásoktól, otthontalanságtól; attól, hogy azt csinálom, amit nem szeretek, azért, hogy egyszer majd azt csinálhassam, amit szeretek.

Erről a harmadik ponttól szól végülis eddig a blogom. Mindig akkor írok, amikor már nagyon elviselhetetlen…

(A másik két pont meg kimarad, és egyáltalán kimarad minden, ami hétköznapi.)

Szóval megpróbálom szorongás-tünetnek tekinteni, azaz nem a deperszonalizációval foglalkozni (ami továbbra is rettenetesen ijesztő jelenség), hanem a szorongást csökkenteni. Valahogy muszáj lesz szeretnem az életet, ha cselevő akarok benne maradni. A deperszonalizáció viszont maga az élettelenség, az élet semmibe vétele.

A szorongásom kezelésének egyik módja bizony a blogírás. Elaboráció. A másik a futás. A harmadik a fáradság ellenére is erőszakolt cselekvés. Hát igen, a házimunka is…

Fényévek

Azt kell mondjam, hogy még mindig fényévekre vagyok attól, amit valójában szeretnék csinálni. Mármint elsősorban arra gondolok, amit a munkában szeretnék.

Kb 10 hónapja írtam utoljára, legalábbis ezt mutatja a wordpress statisztikája. Azóta 0 látogatás, 0 hozzászólással.

Azóta persze nagyon-nagyon sok gyakorlatot teljesítettem. Okosabb nem lettem. Ügyesebb sem. És még mindig az van, hogy csak várok, csak várok, csak várok arra, hogy valóban azt dolgozhassam, amihez kedvem is van.

Sajnos nem múlik egy nyomtalanul ez. Persze, hogy  csökken a lelkesedésem, persze, hogy úgy érzem, egyre kevesebb ráhatásom lehet orvosként bármire is.

Sajnos a betegekkel is türelmetlenebb vagyok.

Dolgozgatom, de vendégként itt-ott. Sehol sem vagyok otthon, sehol sem vagyok megbecsült. Mindig átutazóban, mindig csak kis nyusziként.

Már nagyon unom.

Idézet

Most csak egy idézet következik.

Legutóbbi házicsoporton jutott eszembe. Példabeszédek könyvéről beszélgettünk, ahol a fő gondolat az, hogy minden hiábavalóság ebben a földi életben. Hiábavaló, mert úgyis meghalunk.

Már annyiszor éreztem ezt Bibliát olvasva, hogy állandóan a halál szemszögéből nézi az életet.

Vagy én vagyok túl depresszív beállítottságú, vagy tényleg így érdemes élni.

És eszembe jutott ez a lista, ami alább következik: a halál szemszögéből az élet.

Bővebben…

újabb vasárnap

Olyan nehéz akár csak pár nap szünet után újra írni. Amikor van időm,  és le tudok ülni nyugodtan írni ide a blogra, akkor sorra jutnak eszembe a témák, amiket érdemes lenne leírnom… Feltölt lelkesedéssel, aztán mégsem írom meg, vagy amit írok, az csak egy kis töredék.

Persze, még csak keresem a hangom itt. Egyrészt, mert leginkább feszültséglevezetésnek használom ezt a helyet, csupa nehéz téma jut eszembe. Másrészt meg nehéz megtalálnom a személyességet.

Pénteken éjszaka dolgoztam, közepes éjszaka volt, valamennyit aludtam is, amikor hazjöttem, frissnek éreztem magam, és nem akartam lefeküdni. Aztán valahogy mégis a kanapén találtam magam félálomban, csukott szemmel, a gyerekek meg mászkáltak rajtam fel-le, valamit játszottak velem… Ja, tudom, Zita mesét olvasott nekem, mint az oviban délutáni alvásnál. Barnus pedig kismacska volt és hol hozzám bújt, hogy rámfeküdt.

Utána inkább mégis elmentem aludni, de nem esett jól. Semmi nem jó ilyenkor.

Délután elmentünk egy rendezvényre, és volt egy kb 10 perc, amikor figyelmesen tudtam hallgatni néhány szép népballadát. Mindig nagyon megérint az énekhang, a népzene. Pedig iskolás gyerekek énekelték, ügyesek is voltak, és a népzenének mindig ereje van, akárki énekli.

Egy ilyen péntek-szombat alatt kitörlődik belőlem minden terv, szándék, elkezdett gondolat. Úgy érzem, mintha újra kellene kezdenem mindent előlről. Hol is tartottam? Mit is akartam? Miket gondoltam két napja? Vannak terveim?

Kell pár nap, hogy visszataláljak magamhoz. Sajnálom az időt, ami erre elmegy.

Pedig idő nélkül nem lehet pihenni.

Hivatás

Kislányom, mint minden ötéves, mindenben utánoz. Felveszi a ruháimat, cipőimet, elveszi a csattom, ugyanolyan bögréből kell “kávéznunk”, kéri a szemfestéket, gyúrja a kiflitésztát, és gyógyítja a betegeket a saját igazi-játék sztetoszkópjával. Főleg engem. “Anya, fáj a hátad? Akkor meggyógyítlak”, és hallgatózik a hátamon, egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy már nem fáj annyira… Mikor Barnusnak nekicsapódott a hinta, és megragasztottam a sebét steristrippel, olyan ügyesen asszisztált nekem: tartotta a lámpát, elvette a használt gézlapot, és látható érdeklődéssel figyelt.

Nem félsz, hogy ő is orvos lesz? Nem félted ettől a pályától? Le fogod beszélni?

Többször hallottam már orvosokat arról beszélni, hogy mennyire le akarták beszélni a gyereküket erről a pályáról, de hiába… a gyerek csak orvos lett, pedig ők óva intették, mert milyen hálátlan, nehéz, emberfeletti szakma, nem akarja ezt a gyerekének. Válasszon könnyebbet, egyértelműbbet.

Bővebben…