Csapongó

Van Nagy Lászlónak egy verse, amit azért tudok fejből, mert Vitai Ildikó megzenésítette. Egészen más élethelyzetről szól (és most láttam meglepődve, hogy sok helyen “ballagási énekként” fut), a vége állandóan itt cseng bennem…

Kellene virulni
De én csak búsulok.
Az én idegeim
Kifárasztott húrok.

Hagyjál Uram Isten
Pihenni füvekben,
Legyek fekvő gyertya
Még ne gyújts meg engem.

Azért szeretem Vitai Ildikót, mert ugyan gyerekeknek írt dalokat, gyerekeknek választott verseket, mégis bátran hozzá mert nyúlni olyanokhoz is, amiket manapság nem szokás gyerekeknek. Nekem sem tűnt fel gyerekként, most pedig végigbőgtem például ezt:

Puszta malomban,
Cserfa gerenda,
Rajta sétikál fehér gilice.
Utána sétál bagoly asszonyka.

Mért sírsz, mért sírsz te fehér gilice?

Hogyne sírnék te,
Bagoly asszonyka.
Otthon felejtettem rengő bölcsőmet,
Benne felejtettem síró gyermekemet.

Ennyi elég, és értjük, hogy mi is az a gyermekágyi pszichozis, vagy a szülés utáni depresszió. Ennek a népballadának most egy csomó változatát megtaláltam (csak az interneten), egyik hátborzongatóbb, mint a másik.

Van valami zsigeri félelem, ami az anyasággal jár. Nálam legalábbis mindenképp. Nyilván nem véletlen, hiszen eleve szorongó alkat vagyok, nem volt sohasem ismeretlen számomra ez az érzés. Hajlamos is vagyok azt gondolni, hogy az anyaság csak nálam kapcsolódik össze egy alapvető veszélyérzéssel. Pedig lehet, hogy nem is patológiás ez, és épp hogy most látom reálisan a világot.

Mitől is félek én? Háborútól, éhségtől, fájdalomtól, elszakadástól. A síró gyermekemtől, aki messze van, és nincs hatalmam megvígasztalni, nem tudok odamenni ringatni.

És hogy nem én vagyok az egyetlen, íme egy blogbejegyzés Isolde-től: http://isolde.blog.hu/2017/04/19/osszecsengnek_dalunkban_a_sorvegek

Azt írja (és ő pszichiáter!): ” De az milyen durva, hogy mennyire benne van a magyar anyák kollektív tudatában a háború lehetősége. Jó, én egy szorongó vagyok, nyilván parázom mindenfélétől, de azt látom, hogy nálam épelméjűbbnek imponáló offline és online anyatársak is végiggondolják a gyakorlati teendőket, mit tennének, ha. (Tegnap olvastam a tumblr-n, meg a múltkor a Montagnál, plusz a kommentelők.) És nem a köztévén szocializálódott “jönnek a migránshordák, elterelik a lovainkat és megcsinálják az asszonyainkat” típusú félelemre gondolok, hanem arra az érzésre, hogy bármi lehet. Hogy országunk vezetői simán képesek lesznek valami hülyeségre, inkompetenciából vagy elmebajból adódóan – nekem legalábbis történelemből az maradt meg, hogy ez itt cseppet sem lehetetlen, ahogy az sem, hogy nagyobb országok konfliktusának kereszttüzébe kerülünk. Szerintem ez nem egy irreális félelem. ”

Igen, én is tudom nagyjából, hogy mit fogunk tenni, és tessék: nem is vagyok irreális. Tudom, hogy sok nehéz jöhet még, kemény döntésekkel, és nagyon sokat kell majd dolgozni (valószínűleg “rendes” kétkezi munkát), csak kérlek kérlek, hogy maradhassak együtt a gyerekeimmel.

(Kár, hogy Isolde blogján nem lehet hozzászólni)

Élet egy kisbabával

Ma három hetes a kisfiam.

Amióta hazajöttünk a kórházból, és kicsit összerendeződtünk, teljesen irreális, hogy itthon vagyok. Ha épp csend van, én nem is értem, hogy most mi fog következni, mit is fogunk csinálni holnap, miért nem mentem dolgozni, és hogyhogy nem tudom, milyen nap és hány óra van.

Bővebben…

Ez a poszt most azért születik,

mert rendet kellene raknom az asztalomon.

Vagyis, inkább úgy kezdődött, hogy az utóbbi napokban – szünet volt, ugye – hihetetlen mennyiségű lakberendezési blogot olvastam. Az ésszerűség határán egy kis lépéssel túl . (Főleg például ezt, igazából jó szívvel ajánlom is, még ma sem tudok leszakadni teljesen…)

Szóval férjem meg is jegyezte, hogy ugyan miért nem kezdek én is írni valami lakberendezési témáról, hiszen úgy látszik, ez az ami most valóban érdekel…

Az első gondolatom erre az, hogy végre szeretnék már valóban azzal foglalkozni, amihez tényleg értek. Ez pedig a háziorvoslás lenne.

A valóság az, hogy a napjaimat, a szenvedélyemet most tényleg nem igazán a háziorvoslás szakmai, kommunikációs, finanszírozási, szervezetfejlesztési stb. problémái töltik ki. Sokkal inkább leköt, hogy fehérre fessem a nyolcvanas évekből ránk maradt sötétbarna lambériát, hogy szuper, és még évekig jó gyerekszobákat alakítsak ki, és hogy élhető, használható legyen az íróasztalom…

Nos, az íróasztalom. Egyrészt csoda, hogy van, és amióta megvan, szinte minden nap örülök neki. Kicsi lányom irigykedik is, hogy neki is ilyen kell, ilyen “titkos”, mert persze nem igazán turkálhat benne kedvére.

Rendet kellene tennem az íróasztalomon, de először talán el kellene döntenem, hogy mit is szolgáljon az átlátható rendszer és a szép részletek.

Praxis ügyes-bajos dolgai.

Kutatómunka, cikkírás.

Blogolás.

Lakberendezési tervek és ötletek.

Varrogatás.

Családi élet, például menütervek és szépen rendezett családi fényképek.

A végén csak leírom, hogy egy kis kényszerpihenőre készülök, már ami az intenzív háziorvosi munkát illeti. És teljesen meg vagyok ijedve, össze vagyok zavarodva.

Hogyan tovább?

 

Most van időm gondolkozni…

Most töltöm épp a kötelező háziorvosi ügyeleti napomat… amit a gyakorlatban úgy kell elképzelni, hogy ülök egy közepesen lehangoló, aprócska szobában (ágy, rajta nem túl bizalomgerjesztő ágynemű, mellette szék, és persze tv), hallgatom a szomszéd szobában ücsörgők tévézését vagy beszélgetését, és szétinternetezem az agyamat…

A legjobb pillanat arra, hogy blogot írjak.

Eddig elláttam két beteget legjobb tudásom szerint. Mindkettőnél beszorítva éreztem magam, mert nincs is jó megoldás. Igen, hát tulajdonképpen pont két olyan eset jött, amiket a legkevésbé szeretek. És olyan hihetetlen kicsi a mozgásterem…

Még le sem írtam a lényeget… Idejöttem, az ország egyetlen akkreditált ügyeleti cégének az egyik telephelyére, kizárólag azért, hogy tutor mellett tanulhassam a háziorvosi ügyeleti ellátás csínját-bínját… valahogy viszont a mai napra nem jutott orvos… Mondjuk beteg sincs nagyon, szóval úgy nagyjából rendben vagyunk.

Ilyenkor tényleg nem tudom, mi legyen. Ha már itt vagyok, én tényleg tök szívesen ellátom az erre tévedőket. Egyedül csak az amúgy is teljesen értelmetlen gyakorlat értelmetlenségét csodálom.

Mindegy. Legalább van időm gondolkozni. Először csak olvastam azt a könyvet, amit tegnap vettem (Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök), aztán persze leraktam. Korábban is így volt, hogy ügyeletben nem tudtam koncentrálni. Járkálnak, beszélgetnek, szól a tévé, csörög a telefon. És aztán bennem is ott van a készenlét érzése, nem tud kikapcsolni, hiába telnek el órák semmivel.

Szóval csak olvasgatok, és gondolkozom azon, hogy mit is kezdjek azzal a ténnyel, hogy mostanában újra meg-meg száll a deperszonalizáció.

Először még kamaszkoromban volt, hogy egyszer csak irreálissá vált minden, azt kérdeztem magamtól, hogy “tényleg én vagyok én?”, és hogy nevetséges, hogy nézek ki ezen a lukon, ami a szemem. Elég ijesztő volt.

Később örültem annak, hogy megtaláltam, hogy ez nagyjából az, amit deperszonalizációnak neveznek: nem én vagyok az egyedüli a világon, aki ilyesmiket érez, és szinte mindenkivel elő is fordul egyszer-egyszer élete korán (kamaszkorban pláne). Azt azért leírom, hogy ezt a jelenséget jellemzően tünetnek tekintjük, és hát igen: kóros tünetnek, különösen, ha gyakran visszatér, vagy sokáig eltart; és befolyásolja a minennapi életvitelt.

Én most magamban szorongás-tünetnek tekintem ezt a deperszonalizációra fogékony lelkiállapotomat, ami pár napja jellemez, mert

  • volt a hétvégén érzelmileg megterhelő esemény (még ha pozitív is)
  • folyamatosan bizonytalan vagyok abban, hogy a helyemen vagyok-e a hivatásomban
  • folyamatosan szenvedek a rezidensi léttől: az állandó munkahelyváltásoktól, otthontalanságtól; attól, hogy azt csinálom, amit nem szeretek, azért, hogy egyszer majd azt csinálhassam, amit szeretek.

Erről a harmadik ponttól szól végülis eddig a blogom. Mindig akkor írok, amikor már nagyon elviselhetetlen…

(A másik két pont meg kimarad, és egyáltalán kimarad minden, ami hétköznapi.)

Szóval megpróbálom szorongás-tünetnek tekinteni, azaz nem a deperszonalizációval foglalkozni (ami továbbra is rettenetesen ijesztő jelenség), hanem a szorongást csökkenteni. Valahogy muszáj lesz szeretnem az életet, ha cselevő akarok benne maradni. A deperszonalizáció viszont maga az élettelenség, az élet semmibe vétele.

A szorongásom kezelésének egyik módja bizony a blogírás. Elaboráció. A másik a futás. A harmadik a fáradság ellenére is erőszakolt cselekvés. Hát igen, a házimunka is…

Fényévek

Azt kell mondjam, hogy még mindig fényévekre vagyok attól, amit valójában szeretnék csinálni. Mármint elsősorban arra gondolok, amit a munkában szeretnék.

Kb 10 hónapja írtam utoljára, legalábbis ezt mutatja a wordpress statisztikája. Azóta 0 látogatás, 0 hozzászólással.

Azóta persze nagyon-nagyon sok gyakorlatot teljesítettem. Okosabb nem lettem. Ügyesebb sem. És még mindig az van, hogy csak várok, csak várok, csak várok arra, hogy valóban azt dolgozhassam, amihez kedvem is van.

Sajnos nem múlik egy nyomtalanul ez. Persze, hogy  csökken a lelkesedésem, persze, hogy úgy érzem, egyre kevesebb ráhatásom lehet orvosként bármire is.

Sajnos a betegekkel is türelmetlenebb vagyok.

Dolgozgatom, de vendégként itt-ott. Sehol sem vagyok otthon, sehol sem vagyok megbecsült. Mindig átutazóban, mindig csak kis nyusziként.

Már nagyon unom.

Idézet

Most csak egy idézet következik.

Legutóbbi házicsoporton jutott eszembe. Példabeszédek könyvéről beszélgettünk, ahol a fő gondolat az, hogy minden hiábavalóság ebben a földi életben. Hiábavaló, mert úgyis meghalunk.

Már annyiszor éreztem ezt Bibliát olvasva, hogy állandóan a halál szemszögéből nézi az életet.

Vagy én vagyok túl depresszív beállítottságú, vagy tényleg így érdemes élni.

És eszembe jutott ez a lista, ami alább következik: a halál szemszögéből az élet.

Bővebben…